2016. február 26., péntek

Uránusz, 3. fejezet

Itt a harmadik fejezet, omg.
A bétázást nagyon szépen köszönöm Ézemi úrhölgynek!!




- Sziasztok, Jung Hoseok vagyok. Tizenhét éves vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek titeket – villantotta bájosan csúnya és bárgyú szív alakú mosolyát Jung Hoseok az osztályra, és ez a mosoly mintha hirtelen erőt és bátorságot pumpált volna a szívébe, mert egy csapásra kiegyenesedett, és szinte már jóindulatú érdeklődéssel a szemeiben jártatta végig a tekintetét az újdonatúj padokban unottan könyökölő tanulókon. Mély, reszelős hangja volt, mint mikor az ember lapáttal sódert mer ki egy utánfutóból, valami különös oknál fogva mégsem sértette a fülemet. Taegyun ellenben nagyon is, mert a torkát köszörülgette mellettem megállás nélkül már nagyjából fél perce, hát azt hittem, leütöm.
- Honnan is jöttél? – érdeklődte Jimin noona, ahogy anyásan az új srác széles hátára tette a kezét, mintha bárkit is érdekelt volna, vagy bárki meg tudta volna jegyezni egy ismeretlen, távoli település nevét. Ingerülten hátba vágtam Taegyunt, aki abbahagyta végre valahára a torokköszörülést, és cserébe habozás nélkül az oldalamba öklözött. Anyád.
- Hwanggyeriből – felelte új ellenségem komolyan, egyenesen a tanárnő arcába nézve, aztán kerek, bizonytalan szemekkel az osztálytársaira sandított, akik csak bután bambultak vissza rá, szóval sietve hozzátette, hogy Hwanggyeri az Észak-Kjongszangban van, és olyan szélesen vigyorgott és bólogatott hozzá, mint valami tejbetök, aki hirtelen igen zavarban érzi magát. Bár az is lehet, hogy a zavartsága oka Jeon Mingi volt, aki önmagához híven már reggel fél kilenckor zacskót zörgetve, zajosan csámcsogva tömte a majmot. Nagyon undorítóan tudott az a gyerek zabálni. Fúj.
Jimin noona negédes mosolyszerűségre húzta az ajkait, és bólintott egy óriásit. Mindig akkorákat bólingatott, hogy csodálkozok, hogy nem esett még le a feje valami úton-módon.
- Hát az elég messze van innen – jegyezte meg valami különös, szomorú mélázással a tekintetében, ahogy lopva a falon lógó unalmasan ezüstszürke, kerek órára pillantott. Hirtelen lefagyott, és rémülten eltátotta a száját. – Jézusom, már ennyi idő van?! – kapkodta a fejét riadtan jobbra-balra, aztán megfordult, és bevágta a térdét az asztal oldalát fedő sápadtbarna falapba. – Mindjárt kezdődik az óra, és nekem még fel kell hoznom az órarendeteket!
Fájdalmasan grimaszolva felkapta a tanári asztalról az úgy nagyjából több tonna súlyú, már-már abszurd módon számtalan helyen dudorodó táskáját, egy pillanatig vadul pásztázta az asztalt, hogy biztosan mindene megvan-e, aztán ingerülten megbökte Hoseokot, aki csak megrökönyödötten meredt rá. 
- Nézd csak, Hoseok! Ott Sungkyum mellett van egy üres hely – intett hanyagul a tanárnő egy roppant széleset; ez az intés irányát tekintve inkább jelentette azt, hogy üljön az új gyerek az egyik lámpára, mint hogy a leghátsó padsor egyetlen üres helyére.
Egy másodperc erejéig komolyan megdöbbentem. Sőt! Inkább szó szerint megijedtem, és keserűen átjárt az ellenérzés. Sungkyum mellé akarja ültetni? Most komolyan? Akkor Yoona hol fog ülni? Ne már... Mondjuk nekem aztán mindegy, nem én szívom meg. Az új srác fogja keményen, mert Sungkyum bizony tuti kikergeti még a világból is, csak újra a csaja mellett ülhessen.
- Igazából ott Yoona ül, de ő most úgy tűnik, hogy hiányzik. Elfelejtettek egy plusz padot is hozni. Ülhetsz ott nyugodtan, amíg Yoona újra iskolába nem jön – magyarázta Jimin noona egy cséphadaró sebességével, és közben lassan hátrált az ajtó felé. Nem tudtam, mire gondolhatott most konkrétan Sungkyum, de abban biztos voltam, hogy Hoseok így már nem fog egy halom rajzszögbe beleülni, és a tankönyveit se fogja Sungkyum az ablakon át kihajigálni az udvarra. – Na, jól van, mindjárt jövök, egy pillanat! És legyetek szívesek viselkedni, nem szeretném, ha megint már az első héten leszednétek az ajtót! – intette Jimin noona az osztályt, azzal vállára kapta a táskának csúfolt ólomsúlyt, és divatos fekete magassarkújában sietősen végigkopogott a folyosón a tanárija felé.
De az utolsó szavait már senki sem hallotta. A tanulók jobban el voltak foglalva magukkal, egymással, a legfrissebb pletykákkal és a Big Bang új számának teli torokból való üvöltésével („Toniii-iii-iiight, toniii-iii-iiight, to-niii-iii-iiight, toniiiiiiii-iii-iiiiiiiight...”), mint a tanárnő hasztalan okításával. Hoseok pár pillanat erejéig zavartan állingált, és az osztályt kémlelve, vigyorogva emésztgette magában, hogy gyakorlatilag egyedül maradt huszonnyolc farkasként vonyító idegen tizenhétévessel, aztán bizonytalan öntudattal az arcán a középső padsor leghátsó padja felé vette az irányt.
Követtem a tekintetemmel, akár a tigris az áldozatát, a legapróbb mozdulata sem szabadott, hogy elkerülje a figyelmemet. A srácnak Soohyun mellett kellett elhaladnia, ha a padjához akart menni, kíváncsi voltam, hogy észreveszi-e egyáltalán, vagy a lány minden szava csak üres fecsegés volt, amivel engem akart hergelni.
Egy lépés, kettő, három (milyen nagyokat lép már ez a srác!), és Hoseok már Soohyun mellé is ért. Ahogy elment mellette, Soohyun ujjait külön-külön hullámoztatva, aranyosan integetett neki. De annyira, annyira aranyosan, istenem... Nekem soha nem integetett így! Vagy de... egyszer. Egyetlenegyszer, arra is alig emlékszem már...
A lány félprofiljából ráadásul nyilvánvaló volt, hogy szélesen mosolyog. Hoseok boldogan viszonozta a mosolyt, és a fejével intve odamondott neki valamit, amit legjobb szájról olvasó képességeimmel egy haveri „csáként” tudtam értelmezni.
Egy csapásra elöntötte a bensőmet az indulatos, riadt kétségbeesés. Feldúltan rágni kezdtem az ajkaimat. A rohadt életbe! Sietni kell. Mikor egy fiú így, ilyen rendkívüli, meghitt nyíltsággal mondja egy lánynak, hogy csá, ott már valami van. Kölcsönös szimpátia, vonzalom, halál se tudja, mi. A következő lépés a hajborzolás, játékos verekedés, szívózás lesz, neadjisten Hoseok húzkodja a haját, vagy papírgalacsinokkal dobálja, aztán mire feleszmélek, Soohyun már Hoseokon lovagol. Nem, ezt nem hagyhatom, nem engedhetem! Soohyun jobbat érdemel, nem egy ilyen alultáplált igáslovat. Például engem. Egyszer úgyis rájön, hogy én vagyok a hozzá illő. Ez is csakis annak a hibája, aki bemártott nála, hogy érné el a mennydörgős ménkű azt a kis faszszopót...
Ahogy így mérgelődtem, akaratlanul is Sungkyumra siklott a tekintetem, de amint megláttam, milyen keserves képet vág, azon nyomban kibuggyant belőlem a röhögés. Barátom enyhén tokás arcán gyanúsan nem rezzent egy árva izom sem, csak a szemöldöke volt egy árnyalattal meredekebb ívű, mint szokott, de csillogó fekete szemei közeledő viharfelhőkként sötétlettek.
- Figyeld Sungkyumi képét – mekegtem hisztérikusan böködve a könyökömmel Taegyun vállát. Taegyun odakapta a fejét, és kitört, mint valami vulkán; nyálát fröcsögtetve, idétlenül hahotázott, és közben kínjában szegény új asztalunkat püfölte.
Az ilyen kitörései után én egyáltalán nem tudtam csodálkozni, hogy titokban Ogrének csúfolták. Úgy zuhogott végig a röhögése a termen, mint valami szélorkán, magával söpörve mások beszélgetésének és reggelizésének hangját. Sungkyum lassan felénk fordította az arcát, hűvösen összehúzta a szemeit, és egy hajszálnyit megrándult a szája széle, de aztán inkább figyelmen kívül hagyott minket, és duzzogva a táskájában kezdett el kotorászni.
Miután Taegyun kivihorászta magát, letörölgette potyogó könnyeit, és trombitálva kifújta az orrát is, fogta magát, ruganyosan felpattant mellőlem, és odacsörtetett Sungkyumhoz a hátsó padhoz. Sungkyum féloldalasan vetett rá egy merev „igazán elmehetnél most a picsába” jelentéstartalmú pillantást, aztán... nem. Taegyun most kivételesen nem Sungkyumhoz ment oda. Nem... Azon nyomban barátságosan lekezelt Hoseokkal, és kisebb formalitások után lelkesen, de udvariasan magyarázni kezdett neki valamiről.
Már meg sem tudtam lepődni, csak közömbös undorral bámultam Taegyun nyújtódeszkához hasonlatos, izmos hátát vagy jó egy percen át. Hogy szarnál sünt, gondoltam aztán tárgyilagosan, mert végül is Taegyun igazán nem tudhatta, hogy Jung Hoseok most engem mennyire kicseszettül irritált Soohyun beszólása miatt (bár azért sejthette volna), de azért utáltam most ezért kegyetlenül. Inkább feltettem a táskámat a padra, és próbáltam elterelni a gondolataimat, miközben egyenként előveszegettem a cuccaimat.
Mit is mondott Platón az ideákról? Ó, igen. Valójában minden földi dolog egy tökéletes idea tökéletlen másolata. Tehát van például a tükröknek egy ideája, és ennek az ideának az ismerete alapján ismerjük fel a tükrökről, hogy valóban tükrök. De azt nem tudom, hogy miért nem tökéletesek a másolatok. Talán mert egy másolat sosem lehet pontosan olyan, mint az eredeti? Vagy talán azért, mert...
Hirtelen egy huppanás és egy azt követő keserves reccsenés zökkentett ki nyugodalmas, idilli gondolatmenetemből.
- Baszd meg...! Már megint, ilyen nincs! A rohadt életbe!
Röhögve kezembe temettem az arcom, és az ujjaim között kikandikáltam a szék mellett állva átkozódó Namjoonra. Ez a gyökér volt az én legjobb barátom. Igen, ez, amelyik nyomban az első tanítási napon megrepeszti annak a gyereknek a székét, akit a legesleginkább utál az egész világon.
Az én apám és az övé gyerekkoruk óta jó barátok voltak, így mi is már pelenkás korunk óta ismertük egymást; a legelső emlékeim közé tartozik, mikor egy vidáman induló Pokémon-nézős délutánon kegyetlenül összevertük egymást amiatt, hogy Blastoise vagy Charizard-e a királyabb, és utána nagyanyám könyörtelenül elpáholt sodrófával, mert összevéreztem a kedvenc szőnyegét.
Barátommal együtt jártuk ki az óvodát és az általánost, vállt vállnak vetve, és most együtt készültünk a SAT-re is. Együtt lógtunk el általánosban rendszeresen a töriórákról (akkor még nem volt ennyire lehetetlen módon stréber), mert Park tanár úr sosem vette észre, ha hiányzott valaki, de nem is érdekelte amúgy, trottyos vén hülye volt ez a Park tanár úr.
Az első ciginket is együtt szívtuk el egy rakás méretes fém szemeteskuka mögött kuporogva, és emlékszem, egy nagy tejesdoboz lángra is kapott, mikor Namjoon fuldoklott egy sort, és véletlenül elejtette közben a cigijét, alig tudtuk eloltani. Akkor Namjoon megfogadta, hogy ő többet egész biztosan nem gyújt rá, és ehhez tartotta is magát. Lehet, jobban tettem volna, ha követem a példáját, de én még sokáig el-elszívtam egy-egy szállal, mikor ideges voltam, aztán elsős gimnazista koromban végül sikeresen rá is szoktam, mikor Seungjae-vel szünetekben folyton együtt bújtunk el a vécében pöfékelni és röhögcsélni. Namjoon azóta is azzal nyaggat, hogy szokjak már le végre, és még a dohányfüst látványától is rosszul van.
És Namjonnal együtt másztunk hozzánk haza négykézláb, a bicajunkat otthagyva a francba az erdőszélen egy árokban, mikor először részegedtünk le úgy istenigazából. Tizenegy éves kis mitugrászok voltunk, és pofátlanul megzsaroltuk az unokabátyámat, Ikjét, hogy senkinek se mondjuk el, hogy ott nyúlkáltak egymás gatyájába a gyümölcsösben a sráccal, akit a legjobb haverjaként mutatott be a családnak, mikor nyaralni jöttek hozzánk, ha vesz nekünk három teljes rekesz sört (még ha annyira nem is nagyon értettük még akkor, hogy konkrétan mit csinálnak, de azt éreztük, hogy nem örülnének neki, ha más tudna róla).
Ikje határtalan undorral, de megvette nekünk a rekeszeket, mi meg kicipeltük őket az erdőbe, és biztonságos magányunkban istenesen bebasztunk egy terebélyes tölgyfa alatt, aminek egyébként azóta se jött teljesen rendbe a kérge, mert részegen jó darabon lehántottuk aznap délután. Azóta se értem, hogy Ikje hogy tudott nekünk megbocsátani, de úgy látszik, azt elég büntetésnek vélte, hogy miközben kóvályogva hazafelé kúsztunk a betont nyalva, végighánytuk az utcát, és az utánavaló napot egy az egyben átfetrengtük, mert ki se bírtunk kelni az ágyból.
Namjoonnal a csajokat is együtt lestük kiskamaszként, és egymással beszéltük meg legelőször, hogy vajon ki milyen lehet az ágyban. Az én vállamon zokogott, mikor kiderült, hogy az édesanyja rákos, és együtt szomorkodtunk, mikor arról esett szó, hogy én meg soha nem ismerhettem az anyámat. Ő falazott nekem, valahányszor én régen merő lustaságból nem jöttem be a suliba, és én védtem meg, mikor Taegyun egyszer régen először meg akarta gyepálni.
És ő ébresztett rá, hogy nem lázadhatok örökké az egész világ ellen, hogy nem lehetek ennyire önző, hogy muszáj lesz az iskolában jól teljesítenem, mert különben semmi nem lesz belőlem, és ha apám meg a nevelőanyám megöregszik, nem lesz, ki ápolja, nem lesz, ki eltartsa őket. Nem kimondottan szeretem a mostohaanyámat, de azért azt sem fogom hagyni, hogy öregek otthonában tengesse a hátralévő napjait.
Namjoon tudott rólam majdhogynem mindent, tudott minden kis hülye különcségemről és hibámról, és elviselt olyannak, amilyen vagyok, pedig túlságosan is gyakran nem érdemeltem meg az elnézést; de ha kellett, úgy okított, akár egy vénséges vén, bölcs nagyapó, aki már ismeri a világot és az életet, még ha egyébként ugyanolyan segghülye és tapasztalatlan is volt, mint én.
És ahogy őelőle nem tudtam volna semmit eltitkolni, én is jobban ismertem őt talán még saját magamnál is. Csak rá kellett néznem, és már ki is találtam, mire gondol, egy pillantása száz szónál is többet mondott nekem. Nem tudom, mi lett volna velem nélküle. Szinte annyira egymáshoz nőttünk, mintha sziámi ikrek lettünk volna.
Amúgy meg Namjoon egyáltalán nem volt kövér, aki mázsás zsírtömegeivel töri ripityára a jobb sorsra érdemes székeket, de még csak ügyetlen vagy buta sem. Éppen ellenkezőleg. Az osztályban mindenki más csak szeretett volna olyan okos lenni, mint ő. 148-as IQ-val büszkélkedhetett és kitűnő osztályzatokkal – érthető tehát, hogy Namjoont első látásra sokan azonnal el is könyvelték egyszerű lelkületű, szánalmas kis strébernek, aki nyal a tanárnak, és akinek az életébe egyedül a magolás visz valamicske örömet, mert képtelen az emberekkel rendesen kommunikálni.
Azonban amint valaki úgy jobban szóba elegyedett vele, hamar rádöbbenhetett, hogy Namjoon nem az a tipikus, a való élet igazi gondjaitól elszokott, önállótlan okostojás, hanem közvetlen, kínosan realista, kitűnő kommunikációs készségekkel rendelkezik, és úgy olvas mások legapróbb, akaratlan kis reakcióiból is, mintha valami kis elsősöknek való ábécéskönyv lenne az arcuk és a testbeszédük.
Emlékszem, Seungjae (mikor még beszélt velem) azt csámcsogta nekem egyszer, mikor épp bent voltunk a városban, és egy rozoga padon ülve hamburgert faltunk, hogy először végtelenül taszította Namjoon, mert „kis stréber nyomoréknak” tűnt neki, de aztán rájött, hogy „egész rendes gyerek ez a Namjoon, kimondottan értelmes, csak a külsejével kezdhetne már valamit, mert rém hülyén néz ki szegény”.
Mert igazság szerint Namjoon csúnya volt kegyetlenül. Bár a túlsúlya egyenlő volt a nullával, barna arca mégis kerekded volt és pufók. Egyenesen irreálisan gömbölyű és széles orrát nagy, fenyegető orrlyukak tették még kedvesebbé, és ehhez méretes, húsos, telt ajkak dukáltak. Bár a szemeit szintúgy nem lehetett kicsinek nevezni, és szimpla szemhéjainak éles vonala egyenesen megkapó hatást keltett, az összhatástól valahogy mégsem tátotta el a száját senki. Személy szerint lágynak és megnyugtatónak találtam az arcát, de túlságosan is karakteres volt, és minden vonás az arcában a méretével tűnt ki leginkább – nem született szupermodellnek egyszóval, és erre rendkívül átlagos, unalmasan rövid és jellegtelen hajviselete is közrejátszott.
Jó, nem volt Namjoon azért korántsem olyan Quasimodo szinten rusnya, de a lányok java többre értékeli, ha a fiúk arca nem bújik el egy otromba, vastagkeretes szemüveg mögött, és ha az az ominózus srác inkább a körülötte lévő hölgyek jellemét és külsejét tartja nagyra, mintsem folyton az angol- meg a matekkönyv belső értékeit méltatja, és esti különórákra járkál még szombaton is partizás meg csajozás helyett.
Így hát soha nem volt még barátnője, és nem is tudtam róla, hogy bárkinek is bejött volna. Namjoon Namjoon volt – megfoghatatlanul intelligens, vidáman komoly, éretten jókedvű, egy igazi kis retardált csicska, aki folyton gagyi poénokkal akart szórakoztatni, amolyan igazán fostosan táncolt, és minden kéthétben minimum egyszer idétlenül elbüszkélkedett vele, hogy tudja utánozni Spongyabob röhögését.
A falu egyik legnagyobb rejtélyének számított, hogy ez a tizenhétéves zseni mégis mit keres még mindig a mi kis poros, jelentéktelen községünkben. A legtöbben úgy voltak vele, hogy egy olyan gyereknek, aki ilyen képességekkel rendelkezik, nem egy isten háta mögötti, minden presztízstől mentes, fapados iskolában kéne a disznók moslékjába fojtania minden ígéretességét, hanem minimum egy jónevű szöuli gimnáziumban kéne képeznie magát, és országos hírű versenyeken kéne próbára tennie a tudását.
Én természetesen tudtam, hogy Namjoonnak miért nem volt esze ágában sem elmenni innen, pedig a szíve mélyén ugyanúgy elvágyott, mint én. Nem arra termett, hogy egy tradíciókba és vénasszonyok ócska pletykáiba beledohosodott településen vesztegesse el az életét kapálással és kocsmázással, és hogy esténként reménytelenül kaparássza ki a termőföldet a körmei alól; de nem volt szíve elmenni, ha milliókat ígértek volna neki sem hagyta volna itt a családját.
Bár az egész falu tisztában volt azzal, hogy Namjoon édesanyja évek óta a mellrákkal küzd,valamiért a legtöbbeknek mégsem jutott el az agyáig, hogy Namjoon van olyan jó és hű fiú, hogy feláldozza a saját boldogságát azért, hogy minél több időt tölthessen az anyjával, akinek lehet, hogy nincs már sok ideje hátra. Ezért is lett belőle egyik pillanatról a másikra akkora stréber, még ha a képességei mellett nem is lett volna szüksége annyi tanulásra; azt akarta, hogy a szülei büszkék legyenek rá, és vissza akarta nekik adni azt a sok törődést és szeretetet, amit nap mint nap kapott tőlük.
De az emberek már csak ilyenek... Rosszindulatból elutasítják a leginkább kézenfekvő megoldásokat, szóval inkább kitalált ökörségekkel próbálják megmagyarázni azt, amit a józan paraszti eszükkel és csak egy kevés kis gondolkodással is kideríthettek volna.
Valami barom például egyszer elterjesztette, hogy Namjoont a szülei nem engedték el a mi kis falunkból egy igazán neves gimnáziumba tanulni, mert annyira féltik; a kisbolt egyik eladója, Park néni pedig azt fecsegte teljes hangerővel valamikor tavaly a kertszomszédjának, mikor épp jöttem haza a suliból, hogy de kár ezért a fiatal Kim Namjoonért, hogy olyan nehéz az agya, hogy egy héten ennyiszer járatják korrepetálásra, pedig az apja nem lehet hülye, ha egyszer mérnök. De bezzeg az ő fia, az itt tanult meg ott tanult, abból aztán derék ember lett! Azzal már persze nem büszkélkedik el Park néni, hogy a fia másfél évet ült sikkasztásért, és nemrégen szabadult...
És most fiatal Kim Namjoon, aki határozottan nem hülye, pedig még korrepetálásra is járt, mikor valójában semmi szüksége nem volt rá, aggodalmasan tapogatta a vadonatúj szék ülésén keletkezett hosszú, éles vonalú repedést, és olyan bambán tátogatta a száját, hogy a kutya meg nem mondta volna róla, hogy 148-as az IQ-ja.
A beteg sajnos menthetetlen volt, ezt már ránézésre meg lehetett állapítani. A fényes fafelületbe nyílt, szálkás sebet szakított Namjoon köztudottan, hírhedten pusztító tompora. Barátom akármihez nyúlt hozzá, akármire ült le, akármit érintett meg, az már eleve arra volt elrendelve, hogy romokban végezze. Még a frissen hozatott iskolai székek sem képezhettek ez alól kivételt, pedig Namjoon jobban féltette a bizonyítványa becsületét, mint a vadonatúj Samsung Galaxy Ace-ét. Úgy dobálta azt a szerencsétlen telefont ide-oda, mintha egy darab kő lett volna. Persze, egy gazdag gyereknek annyit ér egy mobil, mint nekem a füzeteim, amiket tegnap vettem a papírboltban...
- Ügyes vagy - méltányoltam egy gunyoros mosollyal a bénaságát.
Namjoon összeszorította a száját kínjában, és észrevehetően nyelt egy jókorát. Először bosszúsan rám pislantott, majd lopva Taegyun felé sandított, aki még mindig a terem hátuljában elmélyülten hadonászva spanolt a Lófejűvel. Azután vigyázva, arcán erős koncentrációval leereszkedett a székre, ami panaszosan nyikordult egyet a súlya alatt. Namjoon hosszan felszisszent a hangra. Pár pillanat után lassan, kimérten fordította felém a fejét, mintha attól tartott volna, hogy a szék a legártatlanabb elővigyázatlan mozdulatra is tovább repedhet, és idétlenül rám vigyorgott.
- Remélem, tudod, hogy Taegyun ezért agyonver - könyököltem lazán az asztalomra.
Namjoon megforgatta a szemét, és már nyitotta a száját valami epés visszaszólásra, de sose tudtam meg, hogy mit akart akkor hozzám vágni, mert beszéd helyett hirtelen megdermedt az arca, és durcás tekintete egy csapásra elmélkedőbe fordult.
- Lehet. De nem biztos... - húzta aztán barna virsliajkait sejtelmes mosolyra egy kevés töprengés után.
- Csak nem akarod valahogy elhitetni vele, hogy ő törte el a széket? - kérdeztem gyanakodva felhúzva a szemöldököm, de egy kibújni készülő vigyor már kunkorította is felfelé az ajkaimat. Simán kinéztem volna Namjoonból, mert ha valamit nem szeretett, az az volt, hogy vállalja a felelősséget a hülyeségeiért. Egyszerűbb volt ügyesen kimagyarázni magát, vagy másra kenni...
- Ismersz, mint a rossz pénzt... - kuncogott Namjoon, és az idiótán büszke képét látva belőlem is kitört a kárörvendő röhögés. Sajnáltam Taegyunt, de Namjoon volt az utolsó ember a világon, akit elárultam volna. Szomorú az ember élete, ha két jó barátja utálja egymást...
- Köcsög vagy - vázoltam két szóban a konklúziót, ahogy kivettem a tolltartómból egy tollat, és magam elé húztam az egyik füzetemet, hogy ráírjam végre a nevem a vignettára. Ideje volt már így az első óra előtt pár perccel...
- Tudom - helyeselt barátom. Hiába, mindig is kiválóan megértettük egymást. - De figyelj, képzeld - bökte meg a jobb karom, mire tollam útja sikeresen kisiklott, és egy szinte mértani pontosságú egyenessel sikeresen áthúztam a nevem első karakterét -, kitaláltam végre a sztorit.
- Melyiket? - vetettem a tekintetemet Namjoonra érdeklődve egy pillanatra. Namjoon komoly írói ambíciókat dédelgetett, és mi tagadás, tehetsége is akadt bőven, szívesen elolvastam a firkálmányait. Lelke volt a történeteinek, elképesztő érzékkel és kifejezőerővel játszott a szavakkal. A probléma abban rejlett, hogy minden kéthétben másik történetet kezdett el megírni, és az előzőeket szinte sose fejezte be.
A legutóbb egy olasz bűnbanda felemelkedéséről és bukásáról akart vérpezsdítő akciódrámát írni, amivel, idézem, az volt a célja, hogy „az emberek átérezzék az élet igazi értékét”. Azelőtt meg valami buzis fantasy tündérmese megalkotására akart vetemedni, melyben egy ifjú manókkal beszélget, és sötét elfeket rugdos seggbe. Én mondtam neki, hogy a sötét elfeket hagyja, mert az túlontúl is salvatorés, de feltétlenül ragaszkodott hozzájuk. Azóta a drow-knál jobban felkeltette az érdeklődését az olasz bűnözés, de úgy látszik, az se volt neki eléggé érdekfeszítő.
- Tudod, amelyiket te mondtad. A békákat az űrben - olyan lelkesen bazsalygott Namjoon, akár csak Arkhimédész, mikor rádöbbent a felhajtóerő törvényére, és kiugrott a fürdőkádból.
Egészen meghökkentem erre a válaszra.
- Ugye tudod, hogy én azt viccből mondtam? - meredtem barátomra egy hitetlen félmosollyal. Ez komolyan még a legagyamentebb, legkomolytalanabb felvetésekből is tudott valami érdekeset kihozni, ha írásról volt szó.
- Aha, tudom, de annyira megtetszett az ötlet! Tényleg zseniális, nem hittem volna, hogy ilyen jó ötletek is ki tudnak pattanni a fejedből - darálta fáradhatatlan izgalommal Namjoon, és vadul csillogott közben a szeme. - Jó, tudod, hogy értem, te nem vagy olyan jó az ilyesmiben, neked a versek jobban mennek.
- Aha, értem - bólintottam reflexből, aztán rámeredtem a füzetem makulátlanul üres, fényes fedőlapjára. Rajzolni kéne ide valamit, hogy ne legyen ilyen ronda egysíkú meg hivatalos.
- Na, szóval. Ugye, mint már beszéltük, három béka van. Egy orosz béka, Szvjatoszlav, egy japán béka, Ken’ichiro, és egy hawaii béka, Kehaulani. Ezek a békák együtt szolgálnak egy kis űrcirkálón, aminek még nem találtam ki a nevét, de valami nagyon királyat akarok. Valami olyasmi nevet, ami egy ősi civilizáció nyelvéből származik. Valami azték, vagy etruszk, vagy egyiptomi nevet... szóval érted.
- Ühüm - kezdtem el időközben komoly összpontosítással megrajzolni Nara Shikamaru fejének halvány körvonalait. Sosem tudtam rajzolni, de azért próbálkozni lehet.
- Szóval ez a három béka épp a gyönyörű, dús dzsungellel borított Nemtudommégmileszaneve bolygó felé igyekszik, hogy lerakjon egy fontos szállítmányt. Valami védőoltás lesz valószínűleg, de jaj, mégsem, volt ilyen rész a Star Trekben... Akkor nem védőoltás lesz. Hanem mondjuk... Valami gyógyszer szupertitkos receptje. Vagy valami hasonló. Szóval épp efelé a bolygó felé igyekeznek a békák, mikor egyszer csak... üldözőbe veszi őket egy másik cirkáló, amit szürke gémek vezetnek!
- Hűha! - mondtam, ahogy a rajzomat méricskélve próbáltam rájönni, hogy miért lett ilyen felemás szerencsétlen Shikamaru arca. Az egyik szeme sírt, a másik mosolygott. Szó szerint.
- Úgy bizony - felelte Namjoon, és a hangjából éreztem, hogy büszkén mosolyog. - Tehát a gémek üldözőbe veszik a békákat... és a két hajó lövi egymást lézerekkel! Nagyon hatásos, komoly üldözős jelenet lesz itt. És a békák majdnem megmenekülnek, de hát sajna mégsem! Mert bekapnak pár lézert pont a legrosszabb helyre, és tudják, hogy ha ez így megy tovább, nem fogja sokáig bírni a cirkálójuk...
Elmélázva bámultam ügyefogyott Shikamaru-rajzom képét, ami formára úgy festett, mintha szerencsétlen nemrég arccal előre lezuhant volna a lépcsőn. Csak néztem komoran, és minél tovább méregettem, annál inkább elkapott a nosztalgia, és vele együtt valami fanyar keserűség.
Soohyun is úgy szerette a Narutót. Annyira nagyon. Mikor még jóban voltunk, hosszú délutánokon át néztük együtt. Volt, hogy együltő helyünkben tíz-húsz részt és öt zacskó pattogatott kukoricát is elfogyasztottunk.
És ahogy haladt előre a történet, Soohyun is egyre közelebb ült hozzám. Az első résznél olyan messze telepedett le tőlem, hogy elfért volna a közöttünk tátongó helyen még egy ember. Az ötvenedik rész környékén már elég szűkös lett volna annak, aki közénk akart volna ülni, a száztizenharmadik epizódnál pedig azon kaptam magam, hogy Soohyun a vállamba könyökölve sikongat.
Csontos volt a könyöke, és fájt, ahogy erősen a vállamba nyomta. De nem szóltam érte. Csak élveztem a jelenlétét, teste kellemes, megnyugtató melegét, a ruhája és a haja lágyan fűszeres illatát. Könnyed, virágos orgonaillat áradt belőle, friss, tavaszias... Annyira illett hozzá. Kár, hogy az orgona olyan hamar elvirágzik.
És már csak pár centi hiányzott, hogy...
- Hallasz?! - éreztem hirtelen éles fájdalmat a sípcsontomban.
- Áú! - reflexből a lábamhoz kaptam, és fintorogva Namjoonra kaptam a fejem, ahogy lassan és vigyázva simogattam sajgó tagomat. Annyira nem fájt azért, de kellemes érzés se volt. - Mi van?! - förmedtem Namjoonra.
Barátom egy pár másodpercig értetlenséggel a tekintetében fixírozta az arcomat, aztán fáradtan felsóhajtott.
- Nem is hallottál semmit, igaz? - könyökölt az asztalra enyhe ingerültséggel a hangjában. - Tudom, minimum kétmilliószor kérdeztem már, és teljesen feleslegesen, de te ilyenkor hol jársz? Valahol magasan a felhők felett? - fintorgott durcásan. - Azért néha hozzám is leereszkedhetnél.
Felsóhajtottam. Igen, igen, tudom, túl sokat álmodozok, bár nem kifejezetten izgatott, hogy másoknak tetszik-e vagy nem, hogy a gondolataimnak lépten-nyomon pelyhes szárnyai nőttek, és már sebesen vitorláztak is el kilométerekkel (mit kilométerekkel? világokkal) arrébb, egy másik, egy alternatív univerzum földjére. A vágyaim tejjel-mézzel folyó Kánaánjába, ahol sikeres producer voltam, akinek úgy özönlöttek a kezei alól a slágerlistás számok, akár tavasszal a szélbe ömlő aranyeső-szirmok, ahol annyi pénzem volt, hogy a fele megpenészedett a pincében, és ahol a csajok viszonozták az érzéseimet.
Legkeményebb szívfájdalmam volt, hogy bár ledolgoztam a seggem, akkor sem láttam meg soha az erőfeszítéseim gyümölcsét. A fa rügyezett, bimbózott, kivirágzott, aztán jött egy hirtelen, alattomos fagy, és az üde kis szirmocskák élettelenül hullottak alá.
Az alapjaim Namjoonon kívül alig tetszettek valakinek. Taegyun szerint a „fejleszthető fostalicska” kategóriába lehetett őket sorolni, ami az ő szavaival élve „csak egy fokozattal különb az arcpirító dilettantizmusnál”. Sungkyum nem nagyon szokott véleményt nyilvánítani, többnyire csak hümmögött, megszeppenve kimeresztett szemmel bólogatott pár aprót, aztán hirtelen a homlokára csapott, hogy uramisten, elfelejtette megetetni a csivaváját, és sietősen távozott.
A családom sem állt sokkal feljebb az anyagiak lépcsőjén a köztudottan szinte már koldusszegény Hyunwoo köcsögnél, aki minden ruháját turkálókból szedegette össze, különórák helyett kénytelen volt délutánonként utcát söpörni, és nyílt titokként tartották számon, hogy nyaranta onnan lopta a gyümölcsöt, ahonnét tudta, de a veszedelmesen bogaras, fogatlan Nam nénin kívül (aki a botjával szokta elnáspángolni, ha néhanapján utolérte, de ha nem, akkor egyszerűen csak ráeresztette a tacskóját), senkinek nem volt szíve felelősségre vonni érte.
Nekem nem kellett dolgoznom (még, mert apám és kiállhatatlan mostohaanyám is ellentmondást nem tűrően hangsúlyozta, hogy a tanulás az első), de többször ettem instant ramyeont és zacskós leveseket, mint a gyomrom és legfőképpen a gusztusom elbírta volna. Kitüntetett ellenszenvvel viseltettem az aljahús és tengernyi adalékanyag felhasználásával készült különféle leértékelt felvágottak iránt. Nem bántam volna, hogy nem cipelhettem a zsebemben érintőképernyős mobilt, mint az osztálytársaim java, hanem csak egy kőkorszaki Nokiát, meg hogy nem a legdivatosabb márkás göncökben jártam, csak ezt az undorító végterméket ne kellett volna ennem nap mint nap, amit az áruházak „olcsó étel” címszó alatt sóznak rá az emberekre...
Mikor emiatt panaszkodok, persze mindenki nyomban rákezdi, hogy „de hát ott lakik a nagymamád a szomszéd utcában, miért nem nála kajálsz?” Ez nem ilyen egyszerű. Mit érek én a kertben kapirgáló kendermagos tyúk finom, porhanyós húsával és az illatos, vegyszermentes zöldségekkel, ha a mamám főztjének látványától még jobb sorsra érdemes hajléktalanok is odébb állnának?! Nem túlzok, a kutya sem eszi meg, amit összekotyvaszt (pedig az annyira igénytelen, hogy még a paprikát is felfalja pár pillanat alatt, ha dobok neki egyet), nem véletlenül hozatja a mamám a szomszédból a moslékot...
És a lányok... Hát, azok terén sem mosolygott rám gyakran Fortuna asszony, pedig mindig kitartóan matattam a mezőn lóherefoltokban, hogy hátha lelek egy-két négylevelű darabot. Taegyun véleményét is gyakran kikértem a témában, de egyelőre csak annyit tanultam tőle, hogy a nők olyanok, mint a Bogoly Berti-féle mindenízű drazsé, minden ízben megtalálhatóak. (Mióta ezt először hallottam tőle, különösen ügyeltem rá, mikor itt aludt nálam, hogy ne használja valami véletlen folytán az én fogkefémet.)
Jó, még mindig nem állt olyan rosszul a szénám, mint Namjooné. Namjoon még csókolózni se csókolózott soha (bár ő ezt tagadja, mondván, hogy még óvodában megvolt neki az első, de ezt én inkább nem számítanám bele), nekem meg már volt egy barátnőm. Igaz, két hónapig tartott csak... Park Eunyoungnak hívták, alacsony, törékeny kis csaj volt fenomenális humorérzékkel, fénysebességgel cikázó agyműködéssel és ellenállhatatlan Kleopátra-frizurával.
Betegesen rajongott a SHINee-ért, főleg azért a buzis macskaszemű gyerekért. Ő volt a telefonjában beállítva háttérképnek, mosolyogva sóhajtozott, mikor interjúkat nézett vele, és a falán minden négyzetcentiméternyi helyet SHINee-poszterek borítottak. Még a csengőhangjának is SHINee-t állított be...
Nem bírtuk egymást tovább két hónapnál, na. Folyton arra a srácra nyálzott, olyan szar érzés volt, hogy ott voltam neki én, a barátja, erre inkább vadidegen idolokról áradozott lépten-nyomon. Sungkyum szerint nem érdemeltem meg a csajt és eltúloztam a dolgokat, de ő ezt nem érthette meg, Yoona elvégre nem szokott a szeme láttára látványosan homokos idolfiúkákra élvezkedni...De persze Eunyoung szakított velem, mert hogy nem normális, hogy ennyire féltékeny voltam „Kibumkára”. Hát persze, én voltam a hülye, amiért nem tetszett, hogy a barátnőm állandóan egy másik férfi után vágyakozik...
Egzaltáltan sóhajtottam egyet.
- Ez nem ilyen egyszerű. Soohyunról van szó...
Namjoon arckifejezése egyik pillanatról a másikra, a villám sebességével váltott durcásból szörnyülködőbe.
- Soohyun?! - fakadt ki kezeit lassan az ég felé emelve, mintha megváltásért fokászkodott volna az égnek. - Most komolyan, Donghyuk?! Pont tegnap fogadtad meg, hogy hagyod azt a ribancot a szarba!
Keservvel felhúztam a felső ajkam. Igen, megfogadtam, de most mit számított az?! Amíg nem leselkedtek Soohyunra orvul villogó szemmel, csorgó nyállal más fiúk, még valahogy elviseltem, hogy rám se hederít, de... de... ezt nem élné túl a büszkeségem.
- Ez most nem lényeg! – köptem kétségbeesetten, de láttam a szemem sarkából, hogy a mögöttünk ülő Kwon Yuri felkapja a fejét a könyvéből, és zavarodottan rám mered. Gyorsan lejjebb is vettem a hangerőt. Nem akartam, hogy holnap már a szerelmi bánatomról pletykáljon az egész suli, akkor tényleg lőttek volna a terveimnek, az egyik álmomnak, és soha többet nem ölelhettem volna magamhoz Soohyunt. - Közbejött valami! Nagyon nagy gáz van, Namjoon!
Namjoon rám meredt egy pár másodpercre, és a szája görcsös rángásából, a szeme zavarodottságából nyilvánvaló volt, hogy legszívesebben már rég nekiállt volna egy hosszas hegyibeszédnek, és csak valami isteni csodával lehetséges, hogy vissza tudja magát fogni.
- Neked mindig közbejön valami, és nálad mindig nagy gáz van... - fortyant fel aztán szinte már lekezelően, és szemét forgatva az asztalra könyökölt, de valahogy mégis ott láttam pislákolni a tekintetében az aggodalom kis lángját. - Na, mondjad, mi történt - sóhajtott végül megadóan, és intett egyet a kezével, jelezvén, hogy kezdjem már.
Nem kellett kétszer mondania, már meséltem is el neki a nap eddigi eseményeit töviről hegyire, és közben az arckifejezése szinte pillanatonként olvadt át egyik érzésből a másikba. Egyszer szörnyülködött, aztán vihogott, a következő pillanatban dühösen mordult egyet, mígnem ismét felkuncogott. Mire befejeztem az előadásomat, már ötletem sem volt, hogy vajon hogy fogja lereagálni hirtelen jött gyűlöletemet Jung Hoseok iránt, de furcsamód addigra mintha már nem is érdekelt volna annyira, hogy mit szól majd hozzá. Az, hogy szabadon kibeszélhettem magamból a problémámat, megnyugtatott, erőt öntött belém. Éreztem, biztos voltam benne, hogy jogos az idegességem, és hogy Namjoon majdhogynem mindenben egyet fog velem érteni.
Namjoon szemöldökeit rángatva felsóhajtott, és egy kis ideig csak szinte már tanácstalanul meredt maga elé, mint aki épp üggyel-bajjal a megfelelő szavakat kergeti az elméje legmélyén. Ezt már nem láttam jó jelnek, de azért még reménykedtem, hátha csak a gondolatait szedi össze. Nem volt ez egyszerű ügy elvégre.
Elővettem a táskámból az üvegemet, és jól meghúztam, ahogy vártam, hogy megossza velem a gondolatait. A frissítő, hideg víz törődőn, kedvesen nedvesítette meg beszédtől kiszáradt torkomat. Jólesően sóhajtottam egyet.
- Hát - vetett rám végre egy oldalpillantást Namjoon, ahogy megtöröltem a szájam a kézfejemmel. - Foglaljuk össze - intett felém hirtelen mindkét kezével, és közben úgy rezegtette az ujjait, mint aki a legnagyobb körültekintéssel engedi át a szavait a szája szűrőjén.
Ajaj. Nem jó, mikor így csinál a kezével. Olyankor oltani szokott, siklott át a fejemen a gondolat.
- Foglaljuk - néztem rá várakozón és kissé aggodalmasan, és közben az üvegemet görgetgettem fel-alá játékból az asztalon, oda-vissza, oda-vissza, egyre gyorsabban.
Namjoon várt egy pillanatot, mielőtt megszólalt volna, és a száját rágcsálta. Szinte már sajnálkozó volt a tekintete.
- Szóval... féltékeny vagy Jung Hoseokra, és ez felélesztette benned az ösztönt, hogy küzdj. Ha nem jött volna az osztályba, lehet, hogy végre elfelejtetted volna Soohyunt - forgatta meg a szemeit ingerülten. - Fenének kellett ennek is pont most jönnie ide...
Abbahagytam a játékot az üveggel. Számat kedvetlenül elhúzva félredöntöttem a fejem, úgy néztem Namjoon törődő szemeibe, melyekből az együttérzés mellett az is nyilvánvalóan áradt, hogy komplett hülyének néz. De a feje alapján őszintén szólva rosszabb reakciót vártam.
- Ja. Féltékeny vagyok - ismertem be kis hallgatás után, ha nehezen is. Igaza volt, kár lett volna letagadni. - De ki nem lenne? - fakadtam ki kétségbeesetten, és most irgalmatlan nehéznek találtam, hogy ne kiabáljam ki a bennem erjedő keserűséget, hogy mennyire rühellem ezt a helyzetet, hogy egy olyan ember foglalja le a gondolataimat, aki egyik pillanatról a másikra indokolatlanul faképnél hagyott, és nem tudok vele mit kezdeni.
Gyűlöltem. Annyira gyűlöltem, mintha folyamatosan verte volna a gyomromat az utálat fojtogató, feszítő ökle, de lapult ott mellette valami, valami, ami fűszerillatú gyógyírrel kenegette zúzódásoktól kéklő-liluló bensőmet, ami nem hagyta, hogy az érzéseim tehetetlenül szétomoljanak, mint egy gyönge, pergő homokból épített, laza kis homokvár. Ökölbe szorult a kezem, remegett az erőfeszítéstől; ingerülten az alsó ajkamba haraptam és rágni kezdtem.
- De nem hiszem, hogy csak erről van szó... - zaklatottan felsóhajtottam. Kerestem, kutattam a szavak után, de mintha dohányfüst után kapkodtam volna. Egyik pillanatban ott tekergőztek előttem, aztán nyomtalanul, bűzösen elillantak. Ocsmány, keresett, ésszerű szavak... - Annyira utálom, Namjoon. De mégse tudom igazán utálni - tört ki végre belőlem, de amilyen hirtelen préselték ki magukat a számon ezek a gondolatok, olyan halkan, olyan szégyenlősen csengettek. Mintha nem lett volna joguk a létezésre.
És azt hiszem, szeretem, tettem hozzá magamban egy kis bűntudattal. Azt az egy bizonyos szót már nem mertem kimondani. Már így is eléggé megaláztam magam a depressziózásommal, és ez a szó a torkomon akadt; nem akart sem kicsusszanni, sem visszavánszorogni a szívembe. Nem ejthettem ki. Nem akkor volt rá itt az idő, és amilyen melegség vonta körül a lelkemet az érzéstől, ezzel egyidőben mintha egy láthatatlan kéz szorította volna el a torkomat könyörtelenül, kíméletet nem ismerve.
Gyűlöltem a tehetetlenséget. Fogyott a levegőm.
- Figyelj, Donghyuk, nem futhatsz örökké olyan szekér után, ami nem vesz fel - nézett rám Namjoon most már igazán komolyan, igazán anyásan. Nevetséges volt, mikor így bámult, ilyen laposan, ilyen félig lehunyt szemhéjakkal. Zavarba ejtően sokat foglalkozott néha a lelkivilágommal, és itt jöttem rá, hogy bizony erővel is magamban kellett volna tartanom az imént előbuzogott ösztönszavakat. Nem volt most idegzetem a saját lelki problémáim ilyen szintű ecsetelgetésére, sajnálatra meg még kevésbé vágytam. Csak megnyugtatást akartam, de hirtelen kezdett olyan érzésem lenni, hogy boncolgatás, mélyebb belegondolás nélkül egyáltalán nem létezik a maradéktalan megnyugvás. A gondolat kényelmetlenséggel töltött el.
Néha azt kívántam, bár lett volna az agyamnak egy kis irányítópultja, amivel ideiglenesen kikapcsolhattam volna, amihez épp kedvem szottyant. Legtöbbször a hallásomat szakítottam volna meg egy-egy unalmasabb tanóra alkalmával, de most a túlzott törődésem jutott volna erre a sorsra, és őszintén? Így belegondolva elképesztően vonzónak tűnt soha nem is visszakapcsolni az agyamnak ezt a funkcióját. Kár, hogy ez nem lehetséges...
- És Rowling? Mi lett volna, ha Rowling nem próbálkozik annyiszor annyi kiadónál? - vetettem fel diadalmasan egy megdönthetetlennek tűnő ellenérvet Namjoon lehetetlen aggódásával szemben. - Akkor most nem lenne Harry Potter! Ő se adta fel, nekem miért kéne? - kérdeztem makacsul, és zavaró módon éreztem magamon, hogy mennyire idegesítő lehetek. Hogy teljesen felesleges beszélni a fejemmel, és hogy ennek a társalgásnak semmi értelme, mert Namjoon úgyse tud rábeszélni olyasvalamire, amit nem tudok megtenni, mert nincs hatalmam felette.
Namjoon két kezét széttéve, értetlenkedve grimaszolt egyet.
- Rowling talán szerelmes Harry Potterbe? - kérdezte a fejét csóválva. Olyan áthatóan sötétlett a tekintete, mintha kis kavicsokkal dobált volna. Idegesítő volt, de nem tűrhetetlenül. - Értsd meg, nem lesz ez így jó, na. Hülyét csinálsz magadból - jelentette ki Namjoon határozott hangon. - Megint... - tette aztán hozzá kicsit halkabban, de jól hallhatóan, lemondó pillantást vetve rám, mintha csak egy ötéves kisgyerek lettem volna.
Ez már azért mégiscsak sok volt. Sértetten elbiggyesztettem a számat. Én mégis miért lennék hülye?! Nem értem. Nem értem a saját érzéseimet, ez tény, de ettől miért lennék hülye?! Csak azért, mert Namjoon sem érti? De ő hogy is érthetné?
- Nem csinálok hülyét magamból! - akadtam ki, és most kivételesen tényleg úgy is éreztem, hogy Namjoon nagyon igazságtalan volt velem, hogy nem érdemlem meg, hogy lehülyézzenek azért, mert szeretek, mert nem tudok nem szeretni valakit. - Meg mégis mikor csináltam én hülyét magamból?! - komolyan nem tudtam, mire gondol. El sem tudtam képzelni, de azért volt egy kis halvány sejtelmem, hogy Eunyoungról lehet szó. Ez a lehetőség sem igen villanyozott fel; már elegem volt, hogy folyton azzal szekáltak, hogy egy ilyen lányt nem lett volna szabad elüldöznöm magamtól, és hogy milyen kár, hogy így elrontottam a kapcsolatunkat. Persze. Hát persze, hogy én rontottam el.
Namjoon sóhajtott egyet. Mintha kezdte volna fárasztani a beszélgetés.
- Mindig totál kifordulsz magadból, mikor szerelmes vagy - fintorgott olyan fejjel, mintha valami kis idegesítő kobold ült volna most mellette, aki a haját húzkodja, meg a bokáját rugdossa apró, hegyes cipős lábacskáival, és hozzá éles, fülsértő hangon hahotázik. - Komolyan mondom, most is olyanokon hisztizel, amiket máskor fel se vettél volna. És igenis hülye vagy. Ha az a ribanc azt mondaná, ugorj a kútba, te beleugranál. Morogva, mert éreznéd, hogy valami nem stimmel, hogy talán ezt mégse kéne, de azért készségesen. Ennyi eszed van.
- Nem igaz! - tiltakoztam vehemensen, két kezemmel szinte már komikusan hadonászva a levegőben, mire Namjoon elröhögte magát. Ennyire nem vagyok idióta, miért túlozza el?! Nekem is van agyam, nem csinálom azt, ami nekem nem jó! Csak néha nem tudom leszarni azt, amit nagyon le kéne. De van ilyen... Nála is megesett már ez! - És te?! Te még most is szerel...
- Hé - szakította félbe ellentámadásomat Taegyun, aki impozáns izomzatát megfeszítve kakaskodott elénk, és egy tartózkodó, de annál jelentőségteljesebb, utálattal teli pillantást vetett Namjoonra. - Húzz a helyemről, Thomas - morrant fel fenyegetően.
Hosszan, kitartóan, meredten bámultak egymás szemébe egy pár pillanatig. Egy szót sem szóltak, de ebben a feszült idegjátékban minden elfojtott, erővel eltaposott, de soha ki nem oltott érzés ott cikázott, ott áramlott hideg tűzként. Ellenszenv. Irigység. Előítélet. Lenézés.
Taegyun fizikai erejének teljes tudatában természetes volt, hogy először unta meg a farkasszemezést. Száját összeszorítva a helye mellé lépdelt, és mellét kidomborítva nézett le a még mindig ülő Namjoonra. Láttam, ahogy barátom teste megfeszül mellettem. Le tudtam volna fogadni, hogy fél kicsit; Taegyun sosem habozott balhorgokat osztogatni elvégre (hogy aztán pofátlanul, de meglepő elmésséggel a másikra kenje az egészet, nehogy eltiltsák a taekwondo-versenyeken való részvételtől), és az izomzata nem volt vicc. Namjoon mégsem rezzent, semmilyen mozdulatával sem mutatta, ha esetleg valóban tartott Taegyuntól. Ostoba volt ő is, de bátor, vakmerő. Talán ezért is értettük meg olyan jól egymást.
- Csak beszélgettünk, nem kell nyomban páros lábbal kirúgni a helyedről. Nem törik le a lábad, ha még állsz egy kicsit - néztem Taegyunra összehúzott szemekkel, mintegy jelezve, hogy leállhat végre a nagyzoló pattogásával, még ha gyűlölik is egymást Namjoonnal. Taegyun visszabámult rám, kicsit megvetően, kicsit sértetten, de a véleményét megtartotta magának.
- Amúgy is menni készültem - vigyorodott el Namjoon, és mivel Taegyun szorosan a szék mellett cövekelt le, egy erélyes mozdulattal hátrébb tolta a mellkasánál fogva, majd a felszabaduló kis helyen nehézkesen feltápászkodott. Szemtelenül egyenesen Taegyun nagy, gyermekies szemeibe bámult, nem zavartatva magát komótosan kinyújtóztatta a tagjait, aztán szélesen mosolyogva, végig Taegyun arcát szuggerálva két paddal hátrébb sétált a saját helyére Seungjae mellé, és közben teljes erővel nekiment combbal az asztala sarkának. Csak akkor szakította meg a szemkontaktust, ahogy lábát szorongatva a székére rogyott.
Taegyun értetlenül bámulta, ahogy Namjoon fintorogva babusgatja sebzett combját.
- Ennek meg mi baja? - rántott egyet a vállain, aztán álmodozva rám nézett egy pillanatra, és levágódott a székére.
A szék kínkeserves, szenvedően hasadó hangot hallatott, akár egy szegény kis fa, amit épp vágnak ki, és már nehezére esik tartania magát.
Taegyun tekintete a másodperc töredéke alatt változott durcásból határtalanul döbbentté; úgy guvadtak ki a szemei, mintha valaki alattomban teljes erővel seggbe rúgta volna. Ártatlan csodálkozással vegyes megrökönyödéssel az arcomon kaptam a fejem barátomra, és hátra se kellett néznem, hogy tudjam, hogy Namjoon bordái majd’ megrepednek a röhögéstől.

4 megjegyzés:

  1. Szia!

    Végre ide is elértem.:) Nem hiszed el, de legalább négyszer elolvastam ezt a fejezetet is, és minden alkalommal lenyűgözve faltam a sorokat. Ugyan nem sokat haladt a történet előre, de nagyon szeretem, hogy ennyire alaposan megismerhetjük a szereplőket.
    Donghyuk rendesen kétségbeesett Hoseok érkezésétől, és alaposan elgondolkodott az érzésein. Nagyon szépen végigvezetted a gondolatmenetét, de ez nem vált egysíkúvá, sem unalmassá, mert továbbra is fel-felbukkantak a Donghyukhoz hű el-elgondolkodások, emlékek, melyek nemcsak színesítették a fejezetet, de rendkívül szórakoztatóvá is tették azt.
    Nagyon szeretem ezeket a kis visszaemlékezéseket, mert megteremtik azt a könnyedséget és jó értelemben vett hétköznapias humort, ami átjárja ezt a történetet és a karaktereket is. Ha már a karaktereknél tartok... Nem tudom nem megjegyezni, hogy Namjoon mennyire szimpatikus, jópofa figura az elvont kis történeteivel. (pl. három béka) Ugyanakkor nagyon figyelmes barát, aki bár szeretett volna megbeszélni valamit barátjával, mégse bánta, hogy ő inkább a saját nyűgjéről akart beszélni, s elengedte a füle mellett Namjoon szavait. Ő mégis teljes odafigyeléssel és őszinte aggodalommal reagált barátja dolgaira.
    Donghyukkal kapcsolatban viszont kicsit még bajban vagyok olyan tekintetben, hogy egyszer lebilincselően választékos, néha viszont szlenges. Én mindkettő stílus miértjét értem, mégis néha úgy érzem, emiatt nem ismerem a karaktert.
    Egyúttal letudnám annak a pár dolognak a megemlítését, amik szemet szúrtak olvasás közben:
    • Hoseok az osztályra, és ez a mosoly mintha hirtelen erőt és bátorságot pumpált volna a szívébe, mert egy csapásra kiegyenesedett, és szinte már jóindulatú érdeklődéssel a szemeiben jártatta végig a tekintetét az újdonatúj padokban unottan könyökölő tanulókon.
    Itt az volt az érzésem, hogy inkább járatta akarna ez lenni értelmileg.
    • A probléma abban rejlett, hogy minden kéthétben másik történetet kezdett el megírni, és az előzőeket szinte sose fejezte be.
    Lehet, hülyeséget mondok, de itt inkább a „sem”-et érzem odaillőnek.
    • De mégse tudom igazán utálni - tört ki végre belőlem, de amilyen hirtelen préselték ki magukat a számon ezek a gondolatok, olyan halkan, olyan szégyenlősen csengettek. Mintha nem lett volna joguk a létezésre.
    Itt pedig a csengettek helyett inkább a csengtek tűnik odaillőnek, de lehet tévedek. Illetve egy-egy helyen túlzónak éreztem a nagyon hosszú mondatokat, de ezeket sem éreztem zavarónak.
    Ennyi csak, és csak azért keresgettem ki, mert tudom, hogy maximalista vagy.  De nem zavaróak vagy ilyesmi…

    VálaszTörlés
  2. Végezetül nem tudok szó nélkül elmenni a fogalmazási stílusod legegyedibb részei mellett, imádom a hasonlataidat, szóképeidet… <3
    • Mikor egy fiú így, ilyen rendkívüli, meghitt nyíltsággal mondja egy lánynak, hogy csá, ott már valami van (imádtam XD)
    • Barátom enyhén tokás arcán gyanúsan nem rezzent egy árva izom sem, csak a szemöldöke volt egy árnyalattal meredekebb ívű, mint szokott, de csillogó fekete szemei közeledő viharfelhőkként sötétlettek. (Gyönyörű <3)
    • - Tudod, amelyiket te mondtad. A békákat az űrben - olyan lelkesen bazsalygott Namjoon, akár csak Arkhimédész, mikor rádöbbent a felhajtóerő törvényére, és kiugrott a fürdőkádból. (itt már sírtam és fetrengtem xdd)
    • Igen, igen, tudom, túl sokat álmodozok, bár nem kifejezetten izgatott, hogy másoknak tetszik-e vagy nem, hogy a gondolataimnak lépten-nyomon pelyhes szárnyai nőttek, és már sebesen vitorláztak is el kilométerekkel (mit kilométerekkel? világokkal) arrébb, egy másik, egy alternatív univerzum földjére. (egyik kedvenc részletem, annyira szép…)
    • Mit érek én a kertben kapirgáló kendermagos tyúk finom, porhanyós húsával és az illatos, vegyszermentes zöldségekkel, ha a mamám főztjének látványától még jobb sorsra érdemes hajléktalanok is odébb állnának?! (imádom, nem tudok értelmesebb dolgot hozzáfűzni )
    • A frissítő, hideg víz törődőn, kedvesen nedvesítette meg beszédtől kiszáradt torkomat. (dettó… <3)
    És a végső döfést az utolsó sorok adták meg, amiket olvasva már vergődtem a földön. :DD
    Továbbra is csak biztatni tudlak ennek a történetnek a folytatására, mert leírhatatlanul sok tartalom és mélység van benne, amit nagyon jó olvasni. Arról nem is beszélve, hogy imádom a humorát, és az egész miliőjét.
    Gratulálok hozzá!
    Köszönöm, hogy olvashattam! És siess a folytatással!!

    Xiumaru

    VálaszTörlés
  3. Drágalátos Nárcisz kedvesem!

    Hát elolvastam végre a kis történeted legújabb fejezetét, és tudod mire jöttem rá a legelső oldal után? Hogy ez nekem mennyire hiányzott. Istenem, annyira imádom a stílusod, és annyira szerethető és mélázó és valóságérzetű, hogy azt el sem hiszem. Még az én kedvem is megjött az íráshoz, attól, hogy téged olvastalak. Nem nevetséges ez egy kicsit, hogy te hozod meg az ihletemet? XD Vagy ez aranyos? Nem tudom, de az feltétlen rossz, hogy nem írsz többet, így nekem hogy lesz sok-sok ihlettel teli pillanatom?
    Amúgy nagyon sok dolog felmerült bennem az olvasása közben, hogy majd megosztom veled, de szerintem a felét elfelejtettem. xD
    Első, amit (még a világért sem felejtek el) megjegyeznék, hogy szó esett Ikjéről! Igen, igen, Ikje nagybátyusról, akinek nagy szerepe lesz Donghyuk drága érzelmi világának feltárásában és megfejtésében. És… te jó ééééég kit mutatott be a családjának? Jongsut? Őt? Tényleg őőőőt? Mert tudod, hogy én annak mennyire örülnék. De jó ég! Annyira jó, hogy Ikje szerepet kapott.
    Amit még meg akartam említeni, hogy mindenkihez kapcsolódik valami kis dolog. xD Ikje hozzám, Shikamaru Xiuhoz, és Donghyok barátnőjének a Shinee rajongása (főleg Kibum) pedig Ézemihez. xD Ezt direkt csináltad mi?
    Ja, meg az a békás űrutazós faszság! Arról már szó esett, és annyira nevettem, mikor leesett, hogy erről már meséltél nekem. xD :D (Vagy legalábbis valami ilyesmi rémlik. XD)
    Igazából ez a rész nagyon tetszett nekem. Talán még jobban, mint az első kettő. Jobban megismerhettük Namjunkát, hogy milyen kis debil. Nagyon tetszik az ő karaktere, és annyira élethűen ábrázolod szerencsétlen fiatal kisfiúkat. :D Eszméletlen. Kicsit többet megtudtunk Donghyukról is, szóval az is jó volt. :D Meg ahogy fellázad, hogy ő nem hülye, nem veszi el az eszét a szerelem. xD Ez annyira tipikus, és tényleg annyira jól ábrázolod. Nem győzöm mondani.
    Az, hogy több szlenges beszólás és kifejezés van benne, szerintem csak még közvetlenebbé teszi a történetet, és teljesen illik a karakterhez. :D Nagyon ügyi vagy. Az írásstílusodról meg ne is beszéljük, tudod, hogy imádom a hasonlataidat meg minden hülyeségedet. És sokszor felnevettem az eseményeken is. Huhuhuh… *-*
    Ah, hogy milyen köcsög vagy, hogy ilyen jól megfogod ezt a hétköznapi, szokványos kis élethangulatot. *-* Imádlak.
    Ugye még mindig én vagyok a No. 1 faned? :DDDD
    (Ui.: Tuti, hogy sok mindent elfelejtettem, és nem írtam le neked. T_T)

    Kiri

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az Ikje, Shikamaru, Shinee dolog nekem is feltűűűnt xdddd

      Törlés